Blog - Divattervezők

Szigeti Vanda a SPOSA márka tervezője és tulajdonosa

„Azt hiszem, Anyukám fertőzött meg”

Már óvodás korában érvényesítette az akaratát az öltözködése terén, ezzel egyszer kisebb frászt hozva az édesanyjára. Az akkoriban is folyton rajzoló kislány, már az általános iskolában tudta: divattervező szeretne lenni. Nagy tudatossággal, alázattal és nem mellesleg szülei feltétlen támogatásával készült, erre az egyre többek által vágyott, nagyon kemény pályára. Kitartásának gyümölcse a 2007–ben alapított és öt éve már egyedüli tulajdonosként irányított márkája, a SPOSA, amely olaszul menyasszonyt jelent. A SPOSA ruhák nagyon szépek, kényelmesek, minőségi anyagokból, maximalista felfogással készülnek. A márkára jellemző letisztult és kifinomult stílusvilág, tökéletes összhangban van a tervező, Szigeti Vanda személyiségével.


Sokat utazol, legutóbb Dubaiban jártatok. Hogy tetszett ott és mennyire inspirálódsz ezekből az utazásokból? Mit hozol magaddal?

Dubai nagyon sok embernek tetszik, örülök, hogy eljuthattam oda, mert nagyon kíváncsi voltam rá és egyszer mindenképpen szerettem volna megnézni. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem tartom valószínűnek, hogy valaha is visszamegyünk oda. Sokkal inkább vonzanak azok az országok, mint például Kuba, ahol egy kicsit visszautazhatok az időben, és ahol szakadt farmerben zenélnek az utcán. Dubai nekem túl művi és megcsinált, és a belföldi turisták viselkedése sem európai. Szóval szép volt, jó volt, de egyszer elég volt.

Dubai - kikötő

Ha ki kellene emelned egy országot, ami nagyon nagy hatással volt az életedre, a munkáidra, melyik lenne az és miért?

Meghatározó utazás volt az életemben Afrika. Amikor ott jártunk, sok minden átértékelődött bennem az élettel, felfogással, problémákkal kapcsolatban, hogy valójában mi a fontos és mi nem. Persze amikor itt élsz, ebben a társadalomban, ahol teljesen más minden, akkor egy idő után ugyanúgy visszaállsz a régi kerékvágásba. Csak akkor akkor nézel furcsán, más szemmel mindenre amikor hazajössz, mert a mi problémáink annyira eltörpülnek az ott élőkéhez képes. Nekik más a fontos, más számít. Például egy alkalommal az afrikai kísérőnkkel egy kirándulásra igyekeztünk a parton, ahol a homokos szakaszon mi levettük a papucsunkat és csodálkozva néztük, hogy a kísérőnk miért abban sétál. Mikor elértünk egy sziklás részhez, megálltunk, hogy felvegyük a papucsot, nehogy összevagdossuk a lábunkat, kísérőnk ugyanekkor levetette az övét. Értetlenül kérdeztük, mert nem volt logikus miért teszi ezt, mire azt felelte, hogy a sziklák összevagdosnák a papucsát, neki pedig csak ez az egy van, így nem lenne mit felvennie. Mi a lábunkat, ő az egyetlen papucsát féltette.

Egy afrikai iskolában, ahol nincsenek padok, székek, füzetek

Szívbemarkoló...

Ez, és ehhez hasonló történetek, nagyon megváltoztatták a látásmódomat. Azóta úgy érzem, hogy felesleges dolgokat felhalmozni. Míg korábban azt gondoltam, jó ha az embernek tele a szekrénye, ma már azt mondom, hogy vegyünk kevesebbet, de azt szeressük hordani, értékeljük és legyen fontos a számunkra. Az anyagpazarlás és a „vegyük meg, mert le van árazva“ jegyében egy csomó felesleges ruhát megvesznek az emberek, ami aztán ott áll sokszor árcédulástul a szekrényükben. Mivel kötődöm azokhoz a darabokhoz, amiket megveszek, bevallom nem válok meg tőlük egykönnyen. Soha nem dobom ezeket konténerbe, hanem gyerekotthonnak, ismerősnek ajándékozom vagy eladom. Jó érzés az, amikor látod, hogy tényleg olyan emberhez kerül, akinek szüksége van rá és nem valaki hazaviszi egy százhuszadik pólónak, hanem hasznát tudja venni és örül is neki.

Afrikában

Ezzel én is így vagyok. A konténerbe dobott ruhákról is van egy afrikai élményed.

Igen, amit örökre megjegyzek. Egy alkalommal hatalmas tömegre lettünk figyelmesek a kikötőben. A kísérőnktől megkérdeztük, mire vár ez a rengeteg ember, mire azt válaszolta, hogy megjött a hajó tőletek Európából, és a ruhákra vár mindenki. Ma is megdöbbenek, amikor elmesélte, hogy az ottani embereknek eladják azt a ruhát, amit mi segítségként küldünk!! Igaz, hogy két-három euróért, ami nekünk csekély összegnek tűnik, de ott a havi fizetés ötven euro!! Elképesztő és szomorú, két naponta sírtam, amikor ott voltunk, mert mindig történt valami hasonló.

Afrikában

Borzasztó ... Ritka, hogy valaki már általános iskolában tisztában van vele, mi akar lenni. Te már akkor divattervezőnek készültél. Hogyhogy ennyire tudatos voltál?

Azt hiszem, Anyukám fertőzött meg. Óvodás koromban, reggelente mindig minden ki volt készítve, össze volt párosítva, hogy mit mivel vegyek fel. Egyik reggel, amikor Anyu nem volt otthon, Apukám indított az oviba. Persze a szokásos szettem akkor is ott lógott az akasztón, amit én gyorsan kicseréltem egy másikra, mielőtt még Apu jött volna ébreszteni. Persze ő gyanútlanul feladta rám, aztán amikor Anyu délután jött értem, fogta a fejét, mert egy gyűrött ruha volt rajtam, amit én a vasalnivalók közül bányásztam ki magamnak. Ezt a történetet azóta is rendszeresen mesélik és mosolyog rajta a család. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, már akkor is folyton csak rajzoltam és rajzoltam.

A szüleid mit szóltak a terveidhez?

Anyukám mindig támogatott és Apukám sem mondta ki soha, pedig biztos, hogy volt benne kérdőjel, hogy vajon mi lesz ebből az egészből, lesz-e belőle egyáltalán valami. Bevallom az egyetem alatt nem igazán gondolkodtam azon, hogy mi lesz utána, amolyan lila köd állapotban voltunk mindannyian, annyira boldogok voltunk, hogy felvettek bennünket.

A Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola után egyenes volt az út a MOME-ra?

Mivel itthon ez az egy lehetőség volt a művészeti képzésre, így tudtam, hogy oda kell bekerülnöm. Sokáig gondolkodtam a belsőépítészeten is, mert az is nagyon vonzott, de mivel a textil szak állt hozzám közelebb, amellett döntöttem. Mostanában többször elgondolkozom azon, hogy még nem késő azt is elvégezni, hiszen arra is van példa, hogy valaki hetvenévesen áll neki tanulni. Elsőre nem sikerült a felvételim, így egy évig a Corvin Rajziskolába és a Budai Rajziskolába jártam, ahol egész nap rajzoltam, készültem a felvételire. Ezzel párhuzamosan itthon a szakközépiskola ötödévét végeztem, ahova nem kellett folyamatosan bejárnunk, mert már csak szakmai tárgyaink voltak.

Korainak érezted, hogy másodszorra felvettek. Miért?

Akkor lila ködben úsztam, annyira boldog voltam, hogy bekerültem. Inkább utólag visszagondolva érzem úgy, hogy jó lett volna, ha néhány évvel később kerülök be, mert meg kell érni erre az egyetemre. Az osztályban pedig akkor én voltam a az egyik legfiatalabb. A képzés és az oktatás nagyon jó volt, amit viszont nagyon hiányoltam, hogy egyáltalán nem készítettek fel minket arra, mi vár ránk ha lediplomázunk.

Ezt, hogy érted?

Egyáltalán nem volt például munkahelyen eltöltött gyakorlat, ami Bécsben az egyetemen megvan. Ott a diákok gyakorlatot szerezhetnek különböző munkahelyeken már az egyetemi idő alatt, és akiben fantáziát látnak, annak van rá lehetősége, hogy maradjon a diploma megszerzése után is. Nálunk ez teljesen hiányzott és sajnos a mai napig is így van. Lediplomáztunk, én meg ott lebegtem egy légüres térben. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Itthon nincs nagyon lehetőség arra, hogy divatháznál, vagy más cégnél helyezkedjen el egy kezdő tervező. A textilgyárak, szövőgyárak, csipkegyárak megszűntek és brandekből is csak néhány van. Így aki szeretne kezdeni magával valamit, leginkább saját márkát alapít. Ez pedig nagyon nehéz út, mert ez már vállalkozás, ami nemcsak arról szól, hogy ruhákat csinálgatok, hanem abból meg is kellene tudni élni valahogy. Nyilván ez anyagilag is nagyon megterhelő.

Hogy indultál el?

Az egyetem után egy évig még belsőépítészettel is próbálkoztam és rengeteget tanultam ebből az időszakból. Leginkább férfi mesteremberekkel dolgoztam együtt, akik az elején egyáltalán nem vettek komolyan, de nem azért mert fellengzősen közöltem valamit, hanem mert nő, mert fiatal, mert kezdő voltam. Kis tejfölösképűként kezeltek, aztán mikor látták, hogy tudom miről beszélek, szép lassan elfogadtak. Aztán végül mégis a textileknél maradtam, és győzött a ruhák iránti szerelem. Nem indultam teljesen nulláról, mert még az egyetem alatt bedolgoztam a Látomás nevű boltnak, ahol akkoriban még egyedi tervezésű darabokat árultak.

Miért éppen a menyasszonyi és az alkalmi ruhák tervezését választottad? Nyitottál egy kis szalont is.

Akkoriban ment férjhez a barátnőm, aki szeretett volna fiatalos és modern ruhát, amit akkoriban sehol sem csináltak és egy kölcsönzőben sem talált. Amikor pedig a meghívóját pauszpapírból szerette volna elkészíttetni, végleg nagyon furcsán néztek rá. Végül a koszorúslányruhák mellett, én terveztem meg az esküvői meghívókat és a dekorációt is. Így kezdődött.

Koszorúslányok SPOSA-ban

Hamar felfedeztek?

Igen, mert Szombathely környékén nem volt akkoriban túl nagy választék és a szolgáltatások sem fejlődtek olyan gyors ütemben, leginkább megmaradtak azon a szinten, mint amikor anyukám férjhez ment. A ruhák, a vacsorafogások, de még a házasságkötő teremben a falikárpit sem változott, minden ugyanaz maradt.

   

A menyasszony SPOSA ruhában

Én az abroncsos ruhákra emlékszem...

Még soha nem készítettem abroncsos ruhát. Egy lány volt, aki ilyet szeretett volna, de végül abban maradtunk hogy a fazon, amit szeretett volna, minden kölcsönzőben megtalálható, így nem vállaltam el.

Néhány éve hétköznapi ruhakollekciót is tervezel, külön kérésre az adott fazont elkészíted akár más kivágással, ujjal, hosszal, mérettel is. Emellett készítesz személyreszabott ruhákat is. Ezekben mennyire vagy benne?

Amikor egyénre szabott ruhát készítek, ott az illető alkatát, színeit, személyiségét veszem figyelembe a tervezéskor. Ebben az esetben mindig az illető kívánságát helyezem előtérbe, azt amit ő szeretne. Ritka aki úgy jön hozzám, hogy nincs elképzelése akár alkalmi, akár menyasszonyi ruháról legyen szó. Általában hoznak magukkal fotókat, ez alapján választunk anyagot, és határozzuk meg a kiegészítőket. De soha nem csinálom meg ugyanazt ami a képen van, hiszen azt már egyszer kitalálta valaki. Emellett elég sokat beszélgetünk és több emailt váltunk különösen egy menyasszonyi ruhánál, mert fontos és elengedhetetlen, hogy minél jobban megismerjem az illető személyiségét. Amúgy idén próbálom egy kicsit kimozdítani a menyasszonyokat a komfortzónájukból.

SPOSA menyasszonyi és koszorúslányruhák 

Sokat jársz designvásárokra Ausztriába. Magyarországon nem szoktál?

Egyrészt közelebb van Bécs és Graz, mint Budapest, másrészt nagyon szeretem a kinnti vásárok hangulatát. Nagyon jól szervezett vásárok ezek, van olyan, amin csak ruha, táska és ékszer van, de olyan is, ahol több kézműves dolog megtalálható: grafikusok, belsőtéri designer darabok, gyerek dolgok, grafikusok, kézműves ételek és általában DJ zenél. Nagyon szeretek találkozni a vásárlókkal. Üdítő látvány, hogy a hatvan és az idősebb hölgyek is ugyanúgy kijönnek, nézelődnek, próbálnak és vásárolnak is. Sok múlik azon, hogy néz ki a standod, hogy teszed ki a ruhákat, hogy párosítod a színeket, hogy egyáltalán odajöjjenek nézelődni és vásárolni. Szeretek Bécsben lenni, mert annyira jó a szakmai közeg, mindenki nyitott, kedves, érdeklődő, beszélgetnek egymással a tervezők, tapasztalatot cserélnek, megnézik egymás ruháit. Itthon ezt az összetartást annyira nem érzem, bár lehet, hogyha Budapesten lennék, akkor más lenne, nem tudom...

Design vásáron Ausztriában

Amit az idősebb hölgyekről mondasz, nagyon igaz, de itthon sajnos annyira másképp van. Ausztriában egy nyugdíjas tervezi a jövőjét, míg nálunk ez sajnos egyáltalán nem jellemző... A legtöbb reklám és a magazin célcsoportja is, kb. a harminc éveseknél bezárul.

Igen, és ez annyira nincs rendben így! Régi álmom, hogy készítek egy fotósorozatot ősz hajú nőkkel. Annyi csodálatos nő van és ez teljesen független attól, hogy ki hány éves! Ezért is fontos nekem, hogy a márkám fotóin ne modellek szerepeljenek, hanem hús-vér nők, akiknek van más hivatásuk, van életcéljuk, értelmesek és szépek. Van közöttük alacsonyabb, magasabb, teltebb és vékonyabb. Ezzel is szeretném közelebb hozni a ruháimat minden nőhöz, nemcsak mondani, hanem meg is mutatni azt, hogy ezek róluk és hozzájuk szólnak. Emlékszem egyszer fotóztam egy modellel a ruháimat, amikor mentem ki érte a vasútállomásra, nem ismertem meg smink nélkül, illetve a kezdetekkor, az esküvői szalonomban levő mintadarabokat, melyek 175 centis modellekre voltak szabva, képtelenség volt eladni.

Néhány éve elkezdtél utcai viseletet is tervezni.

Igen, egy idő után úgy éreztem, hogy nem olyan egyszerű a menyasszonyok igényeit teljesíteni és szerettem volna valami mást is tervezni. Bár úgy látom, hogy mostanában már egyszerűsödnek az esküvői ceremóniák és nem az a lényeg, hogy minél nagyobb legyen és minél több vendéget hívjanak meg, hanem egyre többen utaznak el valahova kettesben és ott tartják meg az esküvőt. Mi is így csináltuk a párommal.

A menyasszony SPOSA ruhában

 

A felhajtáson nem múlik semmi. Korábban nyilatkoztad, hogy vásárlod a ruháid, mostanában amikor találkozunk, mindig látok rajtad egy saját tervezésű darabot.

Régebben bementem a boltba és azt hittem, hogy mindent meg kell vennem, ma már azt gondolom, hogy legyen csak néhány darabom, de azt szeressem viselni. Nem kell ahhoz talpig Armaniban lennie valakinek, hogy jól nézzen ki, sőt taszító is lehet. Szeretem kombinálni a saját tervezésű, a fast fashion és a vintage darabokat egymással. Most épp anyukám miniszoknyájában vagyok, amit ő hordott amikor ennyi idős volt, a felsőm egy fast fashion márka darabja, a pulcsi pedig saját tervezésű darab.

Igen, klasszul kombinálod őket, nagyon tetszik. Te is magadnak tervezel, ahogy a legtöbb tervező?

Hm, igen, lehet. Nyilván tervezéskor végiggondolja az ember, hogy mi az, ami fontos számára egy ruhában. Nekem például az számít, hogy kényelmes legyen, ne kelljen benne feszengeni, hanem szabad lehessek benne. Ha én így érzem magam benne, akkor a többi nő is így fogja. Persze idővel nagyon sokat változik az ember. Rám leginkább az utazások voltak hatással, és ez a változás nyilván látszik a ruháimon is. Tíz évvel ezelőtt sokkal feszesebb voltam én is, és a ruháim is. 

Santorini

Ezt, hogy érted?

Talán a tervezéshez való viszonyom, hozzáállásom változott. Szerintem a ruháimon is látszik, hogy az idők során sokkal lazábbak, hordhatóbbak lettek, amit az emberek is szívesen viselnek és jól érzik magukat benne. Persze vannak dolgok, amik soha nem változnak. Abból soha nem fogok engedni, hogy hogy van elkészítve egy ruha, és ma is ugyanúgy zavarna, ha egy szoknya nem lenne szépen megvarrva, ha nem jól illeszkednének egymáshoz a színek vagy grafika.

Kuba - Havanna

 

Mindent az ellenőrzésed alatt tartasz?

Igen, szörnyű vagyok. Tudom, hogy több dolgot ki kellene engednem a kezemből, ami majd előbb-utóbb biztosan így is lesz. Jelenleg az ellenőrzést olyan szinten képzeld el, hogy amikor a fotós átküldi a ruhákról készült képeket, én kiválogatom ami tetszik. Persze mindig gondolok ilyenkor a többiekre, a sminkesre, fotósra, fodrászra is, hogy mindenkinek jó legyen. Aztán kiretusálom és megcsinálom az utómunkát, de nem azért mert nem tetszik, amit a fotós készít, hanem mert egyszerűen nem akarok várni. 

Santorini

A képek fontos szerepet töltenek be a munkádban. Például a design vásárokra sem olyan egyszerű bekerülni, egyszer egyetlen fotót küldhettél csak a jelentkezéshez.

Igen, hiába van minden tavasszal és ősszel ugyanaz a vásár, mindig újra kell jelentkezni. Mert attól, hogy egyszer már volt egy tervező, még egyáltalán nem biztos, hogy a következőre is automatikusan mehet. Egy alkalommal nagyon sokat gondolkodtam, amikor az életrajz, a márka és a brandleírás mellett, egyetlen fotóval szabadott csak pályázni. Végül egy fehér ruhás fotót választottam, amin a rózsaszín hajú modell éppen kibújik a ruhából, sem az arca, sem a ruha nem látszik igazán. De tetszett nekik, mert elfogadták és mehettem. Mostanában a ruhák fotózásához való viszonyom is változik. Mondtam is a fotósoknak, hogy vonatkoztassanak el attól, hogy ruhákat fotóznak, nem kell, hogy minden részlet tökéletesen látszódjon, inkább legyen lazább, és a környezet vagy a hangulat kerüljön a fotó középpontjába. Ne feltétlenül az jusson az eszébe annak aki ránéz, hogy ez egy divatfotó.

A fehér ruhás fotó

 

Kíváncsi vagyok, milyen irányba mész el ezen a téren. Én nagyon szeretem a természetes, spontán elkapott pillanatokat.

Én is efelé húzok inkább, ezért is csináltuk a „True” elnevezésű sorozatot, amelyhez olyan nőket kértem fel, akiknek már készítettem ruhákat. Ahogy korábban is mondtam, fontosnak tartom, hogy igazi hús-vér nők szerepeljenek a fotókon. 

Képek a "True" sorozatból

Az biztos, hogy nagyon kényelmesek a ruháid, ezért is szeretem őket nagyon. Hogy jelentkeznek nálad a vásárlóid és milyen formában tartod velük a kapcsolatot?

Leginkább ajánlás útján jönnek hozzám, egyik vásárló hozza magával a másikat. A barátnő elhozza a barátnőjét és általában visszajönnek. Az a tapasztalatom, hogy a ruháimat egy-egy darabként építik be a ruhatárukba a nők. Ezenkívül sokan megkeresnek a Facebook vagy az Instagram profilom alapján is, és felhívnak, vagy írnak időpontegyeztetésre. Azt is észrevettem már, hogy sokszor nem tudják, hogy viszonyuljanak hozzám, mert azt gondolják, hogy elérhetetlen árakon kínálom a ruháimat. Persze ennek lehet, hogy az is az oka, hogy soha nem teszek fel árakat. Aztán amikor ideérnek hozzám, akkor meglepődnek, hogy közel fast fashion árakon designer darabot tudnak vásárolni. A másik ami még feltűnt, hogy sokan amikor bejelentkeznek a showroom-ba, azt gondolják, hogy itt kötelező vásárolni. Pedig ez egyáltalán nem így van. Én örülök, ha valaki eljön és körülnéz, aztán legközelebb visszajön ha megtetszik neki valami. Távol áll tőlem az, ami régen talán a butikokra volt jellemző, ahol az eladó sokszor a vásárló sarkában állt, így ösztönözve a vásárlásra. Én semmiképpen sem szeretném, hogy valaki megvegyen valamit, amit aztán később vagy nem hord, vagy nem érzi jól magát benne.

Showroom

Szerinted a kisebb üzletekben dolgozóknak ma is hasonló a hozzáállása?

Nem tudom, mert leginkább csak fast fashion boltokba járok, ott meg egész más a helyzet. Engem nagyon zavar, ha valaki valamit nagyon el akar adni. Ha megyek design vásárra és odajön valaki, inkább hagyom nézelődni, nem megyek oda hozzá egyszerre. Persze ez meg lehet, hogy úgy tűnik, hogy érdektelen vagyok, pedig dehogy! Nyilván megszólítom, ha látom, hogy szeretne kérdezni valamit. Velem ellentétben, van olyan is, aki úgy áll a sztenderdek előtt, mintha oda lenne betonozva, ami szerintem ijesztő is tud lenni. A legfontosabb, hogy kedvesen, mosolyogva, odafigyelve szolgáljam ki a vásárlókat, akkor is, ha előtte éjjel nem aludtam. Ez az alap, amit a vásárló elvár, ha már a fast fashionnél jóval magasabb minőséget vásárol.

Munkában

Nyilván az ideális az lenne, ha a kommunikáció a szolgáltatóiparban is úgy működne, mint a luxusiparban. Nagy különbség, ha azt érzi a vásárló, hogy minden érte van, vagy valahol azt éreztetik vele, hogy szívességet tesznek neki azzal, hogy egyáltalán kiszolgálják.

Ez így van. Nemrég voltunk egy kis kávézóban, ahol bár a kávé finom volt, de a felszolgálók egyáltalán nem voltak kedvesek. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy nem megyek vissza soha többet, van még sok más hely is a városban, ahol ráadásul kedvesen fogadnak. Úgy gondolom, hogy én sem tehetem meg tervezőként, hogy barátságtalanul viselkedjek valakivel azért, mert éppen rossz napom van, vagy a kérdéseire, kérésére indulatosan és türelmetlenül reagáljak. Hiszen ha valakivel így viselkednék, akkor rossz élménnyel távozna Tőlem,  és ezt ugyanúgy elmondaná másnak, mint azt, hogy terveztem neki egy szép ruhát. Az én célom pedig éppen az, hogyha valaki meglát egy SPOSA ruhát, akkor az egészében kellemes élmény legyen számára.

Vásárlók

 

Fotók: Bonyhádi Károly, Szigeti Vanda, Zergi Borbála

SPOSA showroom: 9700 Szombathely, Kisfaludy utca 1.

SPOSA FB oldala: https://www.facebook.com/SPOSA.fashion/?fref=ts

Instagram oldala: https://www.instagram.com/sposa.fashion/

 

Az interjú első megjelenése: az első szövegváltozat a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Stíluskommunikátor Szak hivatalos oldalán 2017. június 14-én jelent meg. Elérése: http://stiluskommunikacio.eu/?p=5087

 


Vissza az előző oldalra

további írásaim