Blog - Példaképek

Példaképekre szükség van. Az interjúkat a fiatal generációnak szánom, hogy olyan példaképeket mutassak számukra, akik szakmájuk iránti elhivatottságuk mellett az emberi értékeikkel is, mindannyiunk számára követendő példákat mutatnak.

Robert Rogner

1. rész - "Kezünkbe kell venni az életünket és meg kell próbálni kihozni belőle a legjobbat"

Volt egyszer egy szegény fiú. Ausztriában, Karintia tartományban élt a családjával, az édesapjával, az édesanyjával és a nővérével. A szülői házban nagy szegénységben éltek, de mintha ez nem lett volna elég, egy napon az édesapja munkaképtelenné vált. A tizennégy éves fiú, aki hiába szeretett volna pilóta lenni, az építőiparba került és kőművesinasnak tanult. A segédvizsgája után, amely az évfolyamból egyedül neki sikerült kitűnőre, egy optimizmussal jócskán megrakott hátizsákkal, elindult Németországba szerencsét próbálni. Itt már az első építkezésen feltűnt az építészeknek a fiatal osztrák fiú. A karrierlétrán egyre feljebb lépdelt, szorgalmasan tanult esti kurzusokon és előadásokat látogatott a Műszaki Egyetemen. Huszonhat évesen úgy döntött, hogy a maga ura lesz és már a saját építkezéseit vezette. Számtalan építési projektet vitt véghez az egész világon, az üdülőfalu, más néven a resort ötlete is az ő nevéhez fűződik. Mindenütt szívesen és gyorsan segített és segít, ahol szükség van rá, valamint számtalan szociális segítségnyújtási projektet is vezetett. Életművéért számos kitüntetést kapott, csak a segítségnyújtási projektekért huszonhármat, belföldön és külföldön egyaránt, számára mégis a legfontosabbak azok az emberek, akiknek segíteni tudott.

Életművének megkoronázása a szálloda és termálfürdője Bad Blumauban, ami egy élettel teli hely, ahol a táj és az építőművészet szorosan összekapcsolódik egymással. Egy paradicsomi hely, ahol az ember egyensúlyra lel. Itt található az életművéről berendezett kiállítás is, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Van itt nagyon sok embertől köszönőlevél, projektek mérföldkövei, gyerek- és fiatalkorból, illetve az egész életéből származó szimbolikus emlékek. Az ember, aki megmutatta, hogy lehet szegény fiúból milliomossá, és turisztikai ambíciókkal Európa építési vállalkozói között sztárrá válni. Egy ember, aki soha nem felejtette el, hogy honnan jött: ROBERT ROGNER Úr.


Sokan szégyellik, honnan indultak, nagyon tetszik, hogy Ön nyíltan beszél erről. Ezt csak nagyon kevesen teszik meg. Tudom, hogy nem szívesen beszél érzésekről, pedig engem éppen ezek érdekelnének. Mit mondana most az a kisgyermek Robert, aki az aich-i szülői házból, (Karintia tartomány) nagyon szegény körülmények közül indult?

Ha valaki alulról jön, feljebb akar jutni. Mivel lejjebb már nincs, csak felfele lehet menni, persze az embernek tennie kell érte. Nem szabad várni, hogy majd jön valami, hanem  kezünkbe kell venni az életünket és meg kell próbálni kihozni belőle a legjobbat. Én sem értek mindenhez, de amire az ember képes, abból meg kell próbálni kihozni a lehető legjobbat. Ezzel a képességgel születtem. Azt, hogy szegény voltam, el kellett viselnem, de ez ösztönzött arra, hogy minél gyorsabban előbbre jussak, és hogy megmutassam azt, hogy egészen alacsonyról is egészen magasra lehet jutni, és ez olyan időkben történt, amikor erre lehetőség is volt. Ma más idők járnak. A háború után sok lehetőség volt az előbbre jutásra, mert többé-kevésbé még minden romokban hevert. És persze mindezek mellett szükség van még valamire, ami nem vásárolható meg, ez pedig a BÁTORSÁG! Ha valaki bátor volt, akkor elég jó esélyei voltak az érvényesülésre ebben az időben. A saját kezembe vettem az életemet már egészen korán, és nem arra vártam, hogy majd valaki tesz értem valamit. Inkább éppen az ellenkezője történt: amikor valami sikert elértem, mindig voltak olyan emberek, akik próbáltak keresztbe tenni. De idővel elfogyott az energiájuk, hogy harcoljanak ellenem.

 

Robert az édesapa, Elisabeth a lánytestvér és Robert

Josephine az édesanya és Robert 

Irigyek… Önnek pedig valószínűleg több energiája volt, mint a többieknek. Ők már százszor feladták volna, Ön pedig minden politikai ellenszél dacára, amelyben jócskán volt része a projektjei kivitelezése során, mindig folytatta azokat tovább és tovább.

Van erre egy nagyon jó hasonlatom, amit mindig szívesen használok. Van egy aszfalttakaró, egy utca vagy egy út. Az aszfalt talán tíz centiméter vastag, de itt-ott kisarjad belőle egy kis fűszál. Ilyen voltam én. Persze megpróbálták kiirtani a füvet, de ilyenkor ismét előbújtam a másik oldalon, egészen addig, amíg eléggé elfáradtak ahhoz, hogy eltapossanak. Azután már valamivel könnyebben ment. Természetesen kell, hogy az embernek ereje legyen ahhoz, hogy ezt megtegye és véghezvigye. Önmagában ez nem elég. Nem vártam el soha, hogy valaki segítsen, és meglehetősen kevesen is voltak azok, akik ezt megtették. Ellenben ezrek harcoltak ellenem és így vagy úgy meg akartak semmisíteni. Kívülálló, idegen, földönkívüli vagy nem is tudom, mi voltam. Mindig a saját utamat jártam, soha nem az előre kitaposottat, hanem folyton mást kerestem.

Daruvödörben az első építkezésen - Enzian Apartmanház Kanzelhöhe

Új utakat keresett…

Igen, mindig valami mást csináltam. Ezek az emberek pedig mindannyian  kerültek egyszer olyan helyzetbe, amikor árthattam volna nekik, de én egyszerűen hagytam őket továbbmenni. Azt gondolom, ez volt a legnagyobb büntetés számukra.

Gyakran láttam és tapasztaltam, hogy mind a jó, mind a rossz tetteket is visszakapja az ember valamilyen formában…

Igen, ez így van. Ezt én is tapasztaltam. Viszont nem szabad elvárni, hogy „ha az ember a pénzt kidobja az ablakon, az újra bejöjjön az ajtón“. Az ember mindent sokszorosan visszakap, de csak akkor, ha nem várja el.

Azt gondolom, hogy gyakran egészen más emberektől vagy máshonnan kapjuk ezt vissza. Ami engem a politikusokkal kapcsolatban zavar, az az, hogy a legtöbbjük a politizáláson kívül soha nem foglalkozott semmi mással. Ennek ellenére olyan területekről hoznak döntéseket, amelyeken soha nem dolgoztak. Nagyon gyakran nehezítették meg az Ön útját a projektmunkálatok során, és tisztán politikai küzdelmeket folytattak…

Igen, bár ezt gyakran én is megnehezítettem magamnak. Másképp is csinálhattam volna, ha valamelyik párthoz csatlakozom, vagy ha valamilyen klubba belépek. Annyira sok lobbi van a világon, éppen ezért nagyon örülök és büszke vagyok magamra, hogy mindenfajta lobbizás nélkül, mindegy, hogy honnan, de idáig jutottam.

Egyszer megpróbált Karintiában, a tartományi politikában független képviselőként szerepet vállalni. Aztán négy hónap után 1994. május 10-én visszaadta a tartomány gyűlési képviselői mandátumát. Túl sok volt ez Önnek?

Mint tudja, nagyon sokfelé jártam a világban és sok országban nagyon sikeres lettem. Ebben az időben a szűkebb hazámban, Karintiában látni lehetett, hogy lassul a gazdaság, ekkor gondoltam azt, hogy a hazámért is tennem kell valamit. Meghívtam magamhoz a különböző pártok politikusait és mindannyiukkal beszélgettem. A legtöbben csak az evésről, ivásról beszéltek, vagy arról, hogy hol vannak a legszebb golfpályák. Ezek voltak a fő témáik, Haider kivételével, aki azt mondta, hogy szüksége van rám, vegyem a kezembe a karintiai gazdaságot. Azt mondtam neki, hogy készen állok, de nem csatlakozom egyetlen párthoz sem és szabad kezet kérek a pénzbeni és gazdasági erőforrások tekintetében, bármely párt beavatkozása nélkül. Ugyanúgy kell vezetnem a tartományt, mint egy vállalatot, erre a szabadságra szükségem van. Végül a pártok elkezdtek újra mindenbe beavatkozni, én pedig levontam a következtetéseket és távoztam. Viszont valamit megláttam és azóta már értem is azt, hogy miért vállalnak szerepet a politikában olyan szívesen az emberek.

Nos, miért?

Körülbelül negyven napig voltam képviselő, majd megkaptam az elszámolásomat. Semmit nem teljesítettem, nem is tudtam volna, viszont nagyon sok pénzt kaptam, amit aztán fogtam és egy SOS Gyermekfalunak adományoztam.

Nagyon jól megérti magát a keleti országokban élő emberekkel (az oroszokkal, a magyarokkal…) Nagyon tetszett az a története, amikor a moszkvai puccs alatt éppen a Kreml-lel szemben a Hotel National épületén dolgoztak az embereivel. A veszély, illetve a közvetlenül a hotelre szegezett ágyúcsövek ellenére ott maradt az embereivel és a helyzetet több karton Marlboro cigarettával oldotta meg. Mi ösztönözte erre? Emberismeret? Korszellem? Más üzletemberek fogták volna mindenüket és elmentek volna, Ön ott maradt…

Igen, az osztrák nagykövet  azt mondta, hogy haza kell utaznunk. Néhány emberemet megkérdeztem, hogy maradnak-e, mert féltettem a hotelt. A hotel Jugendstil-ékszer stílusban épült, a berendezés egy része, ami még bent volt, valószínűleg lábrakelt volna.Hasonlóképpen, mint ahogy a bolsevikok a forradalom idején a kupolákról lekapargatták az aranyat. Hogyan is jöttem rá, hogy Marlboro-val oldjuk meg a helyzetet? A történet a következő: ebben az időben a rubel szinte értéktelen volt, ezért senkinek sem kellett. Gyakran meghívtak vendégségbe a munkatársaim családjaikhoz, akik közül senkinek sem volt otthon takarékkönyve, viszont volt egy szekrénye cigarettával, Kenttel és Marlboro-val. Ezekkel jártak vásárolni. A Marlboro olyan volt, mint egy fizetőeszköz. Persze nem volt egyszerű az oroszokkal, hiszen minden páncélautóban volt egy vodkás üveg. Valós veszély volt, hogy ha valaki véletlenül megnyom egy gombot, elsül az ágyú és tönkremegy a hotel. Azt mondtam, hogy a leghatásosabb eszköz a cigaretta, és ez valóban így is volt. Szerencsére a puccs nem tartott sokáig, mert kifogyott volna a cigarettakészletünk. De egyáltalán nem volt olyan veszélyes, ahogy azt akkoriban előadták, sokkal inkább békés forradalom volt, ahol az emberek jöttek és virágokat tettek a páncélautókra. Keleten sokkal könnyebben boldogultam, mint nyugaton, talán mert valamennyi szláv vér is folyik az ereimben, az édesanyám arról a területről származik… Ha keleten valakit elfogadtak és elismertek az emberek, azért képesek voltak tűzbe menni. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hotel National - Moszkva

Mások ott az emberek? Nyitottabbak, őszintébbek? Néha épp az ellenkezőjét érzem…

Az elején nagyon szkeptikusak, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a kommunizmus mély nyomot hagyott az emberekben. Sokan elkövették azt a hibát, amit soha nem szabad, mégpedig az emberekben olyan érzést kelteni, hogy semmit sem tudnak, semmihez sem értenek. Az embereimnek az mondtam: „ne bánjatok úgy az emberekkel, mintha szakvezető tanárok lennétek! Nem vagytok szakvezető tanárok, csak tanárok! Azok lehettek, oktathatjátok az embereket, de kioktatnotok nem szabad őket!“ Ezért soha nem volt problémám a keleti emberekkel.

Talán ez abból fakad, hogy alulról jött, ezért együttérez az emberekkel. A korábbi munkahelyemen nagyon sok különböző nemzetiséggel dolgoztam együtt és megéltem, főleg a cég indulásánál, hogy néhányan gőgösen viselkedtek és felsőbbrendű embernek képzelték magukat, és ezt ki is mutatták. Nem volt olyan egyszerű…

Ez nálunk sem volt másképp, de az én cégemnél ilyen nem volt. Természetesen mindenki szívesen játszik és képzeli magát szakvezető tanárnak, de én azt mondtam mindig, hogy amit az emberek nem tudnak, azt meg kell nekik tanítani. Minden projektem után voltak olyan embereim, akik saját vállalkozásba kezdtek. És ez így van jól, ez a helyes út. Az  építkezéseimről, bárhol is voltak azok, soha nem vittem el magammal a maradék építőanyagot, hanem mindig ott hagytam, és azt mondtam az embereknek, hogy ezzel el tudtok kezdeni dolgozni. Nagyon hamar megértették a lényeget és egyre jobban ment nekik.

 Gondolom, az emberei is nagyon hálásak Önnek? Itt Bad Blumau-ban mindig olyan érzésem van, mintha az egész csapat egy nagy család lenne. Évek óta sok ismerős arcot látok, és az az érzésem, hogy nagyon erősen összetartanak. Nagyon vendégszeretőek, szívesen csinálják a munkájukat, tényleg csak pozitívumokat tudok felsorolni.

Ez a legjobb jel. Azonban ez a csapaton múlik, amit ennek megfelelően kell vezetni. Nálunk is léteznek radikális vezetői attitűdök. Az egész kapitalista rendszer a radikalizmusra lett felépítve, többet, többet és még többet. Az embereket hajtják, az osztályvezetőket fentről nyomják, a következő szintet pedig a vezérigazgató hajtja. Nálam ez soha nem volt kérdés. Azt mondtam az embereimnek, hogy nektek kell kitűzni a célokat, és az egésznek pozitív eredményt kell mutatnia. Természetesen tudok ebben segíteni, de nem avatkozom bele a napi történésekbe, ezt nektek kell megoldanotok egymás között. És ez mindig, mindenhol működött.

 

A Rogner Bad Blumau csapata

Ez hatalmas bizalmat feltételez a csapata iránt. Megéltem vezetőket, akik minden apró részletről tudni akartak és senkiben sem bíztak meg. Ön pedig, akinek annyi rossz tapasztalatot kellett megélnie már gyermekkorában és annyi csalódást kellett elviselnie olyan emberektől, akikben megbízott… Ennek ellenére nem veszítette el a bizalmát.

Nézze, az embereknek szabadságot is kell adni ahhoz, hogy fejlődni tudjanak. Van egy jó mondás erre: Az istálló legjobb lova csinálja a legnagyobb szemetet. Egyszer hagyni kell az embereknek, hogy hülyeséget csináljanak, viszont ha ezt a hülyeséget újra megismétlik, akkor közbe kell lépni. Nálam ez mindig így működött. Ha valaki csinált egy hibát, azzal a meggyőződéssel, hogy ő azt jobban tudja, hagytam. Önállóan felelősséget kell vállalniuk, amit csak akkor tudnak, ha saját döntéseket hozhatnak. Csak ez nem befolyásolhatja hátrányosan az egészet. Mindig ezt vallottam, és a csapatom mindig tűzbe ment értem. Annyit követeltem tőlük, mint amennyit senki más. Nagyon sokat. De ők örömmel csinálták. És ha valaki valamit örömmel végez, abból mindig valami jó sül ki.

Ez így van…

Ha arra kértem volna őket, hogy ugorjanak le a Golden Gate hídról, mert arra van szükségem, megtették volna, mert tudták, hogy alul biztosan ki van feszítve egy háló, amive felfogja őket. Persze képletesen értve. Az emberek maguk mesélték el nekem, hogy mennyire megbíznak bennem. Soha nem hagynék senkit lezuhanni, és ezt érezték is. Ha egy ember bajban van, akkor soha nem hagyjuk cserben.

A bolgár gyógyító - Dimova asszony

Azt, hogy mennyire számíthatnak Önre a barátai, nagyon jól mutatja az az eset, amikor egy nagyon jó barátnője, akire komoly műtét várt, felhívta, majd Ön átszervezte a programját és még aznap a magánrepülőgépén egy másik országból hazarepült Ausztriába, hogy meglátogassa és megnyugtassa. „Hatékony vagyok a munkában, és az imádkozásban is“ – így búcsúzott tőle és megígérte hogy imádkozik érte…

Bárhol is dolgoztam, minden külföldi projekt mellett egy segítségnyújtási projektet is csináltam. Azok a dolgok pedig megérintették az embereket. Egészen addig a pontig, ami a  legextrémebb példa. Négy évvel ezelőtt történt Albániában. Már ágyban voltam, mikor az ottani szállodaigazgatónk hívott este tíz órakor, hogy valami szörnyűség történt. Az emberek ott még összetartanak. Minél szegényebb egy ország, annál nagyobb az összetartás, minél gazdagabb egy ország, annál kisebb az összetartás. A hotelben az emberek összeszaladtak és összeadták a pénzüket, hogy segítsenek. Az egyik takarítónőnek a gyerekénél vérrákot diagnosztizáltak, és húsz napot adtak neki az életben maradásra. Ahogy a szállodaigazgató ezt elmesélte, azonnal mondtam, hogy majd én gondoskodom róla, a megmentésére viszont csak külföldön van lehetőség. Az emberek pedig vegyék vissza a pénzüket, én fogom viselni a költségeket. Nem tudtam, hogy mennyibe kerül, de ez mindegy is volt. Az embert látom és a szenvedést. Azonban segíteni nem egyszerű. Őrjítő volt.

Atiola az albán kislány

Miért?

Elhatároztam, hogy véghezviszem. Szerencsés helyzet volt, hogy az albán belügyminiszter éppen a szállodánkban volt, így az egészről ő is értesült. A kislánynak nem volt útlevele, nem volt semmije. Az egész családnak nem volt semmije. Hogy vigyük ki külföldre? Szüksége volt egy útlevélre, vízumra, írnom kellett a nagykövetségnek és ki kellett állíttatnom bankgaranciát arról, hogy minden költséget átvállalok. Közjegyző előtt a szüleinek alá kellett írniuk, hogy egyedül elhagyhatja az országot. A kórháznak aztán szintén szüksége volt bankgaranciára. Minden jól végződött. Nyolc hónapig volt a klinikán, el tudja képzelni, mennyibe került. Először az édesapja jött utána, tizennégy nappal később az édesanyja. Az édesapja elvesztette közben a munkahelyét, így őt is felvettem a szállodába. Mind a mai napig nálam dolgoznak mindketten. A segítségnyújtás nem volt egyszerű, de a legfontosabb, hogy ő újra egészséges. Egy fiatal élet megmenekült. Most orvosnak tanul.

Atiola az albán kislány

Mi minden megvásárolható… Azt mondják, hogy az egészségügyi rendszer mindenkinek ugyanazt a szolgáltatást adja, de ez nem igaz. Nagyon sok ember még a szükséges gyógyszereket sem kapja meg a kórházakban. Ahogy a könyvében arról írt, mikor az édesapja a súlyos csonttöréseivel kórházban feküdt, senki nem törődött vele, csak gyertyákat tettek köré, és arra vártak, hogy meghaljon.

Igen, ez majdnem ugyanolyan volt. A kétosztályú társadalom a kórházakban, ami nálunk is szintén létezik.

Igaz, de Ausztriában legalább mindenki kap valamilyen ellátást.

Persze, azt igen, az egészségügyi ellátási rendszerünk nagyon magas színvonalú. Míg korábban tizenkét-tizennégy ember volt egy szobában, ma már csak három-négy, maximum hat ember. De a háború utáni időszakban ugyanez volt nálunk a helyzet. Az édesapámat még csak meg sem mosdatták, fogták, úgy, ahogy volt, bevitték, és egyszerűen betették meghalni a halálszobába. De ő életben maradt.

Akkoriban húsz kilométert biciklizett a kavicsos úton a villachi kórházig, csak hogy meglátogassa az édesapját. Hogy tudta véghezvinni kisgyerekként, és hogy dolgozta fel mindezt?

Egyszerűen csak csináltam, gondolkodás nélkül. Mert azt nem szabad. A célnak kell a szem előtt lebegni, mindegy, mi történik jobbra vagy balra. Ahol akarat van, ott út is van.

Csak pontosan kell tudnia az embernek, mit akar elérni.

A célnak világosnak kell lennie, és nem szabad megbolondulni. Ha az ember egy kicsit is eltér vagy megáll, akkor vége. Akkor feladja az ember, és célt téveszt.

Habár nagyon célorientált, a szívét-lelkét az összes épületében érezni lehet. Mondani szokta, hogy a régi házaknak lelkük van amit nem szabad tönkretenni, ehhez hűen ezt mindig megpróbálja megőrizni. Szemmel láthatóan nagyon jól összhangba tudja hozni a szellem és lélek együttesét. Ha csupán egy kőkemény üzletember lenne, akkor az emberei nem becsülnék és szeretnék. Talán becsülnék, mert Öntől kapják a fizetésüket, de nem szeretnék, ha nem lenne lelke és nem lenne Önök között emberi kapcsolat.

Majdnem minden projekt, amin dolgoztam, kivételes. Az emberek, akik mellettem dolgoznak, azért működnek együtt szívesen, mert mindig kivételesnek érzik magukat, hogy ezek részesei lehetnek, és büszkék a saját teljesítményükre. Ha beugranak ide Bad Blumauba, a mai napig mondogatják: „EZT én csináltam, EZT én csináltam.“ Minden más épületnél, mindenkinek minden mindegy, mert egyik építkezés jön a másik után. Azoknak az embereknek, akik nálam dolgoztak, majd elmentek, nem volt szükségük bizonyítványra, csak annyit kellett mondaniuk, hogy a Rognertől jöttek.

Lotus Therme Hotel & Spa Hevíz

Azt elhiszem. Nagyon nagy neve van a szakmában Magyarországon is…

Fontos, hogy egy projekt tőlem jöjjön, akkor tudok vele azonosulni. Kell, hogy a magam és az embereim lelke benne legyen. Hévízen is volt egy szállodám, nagyon sajnálom, hogy a gyerekeim eladták. Abban benne volt a szívem-lelkem, és ezt érzik az emberek. Biztos, hogy az egyik legjobb szálloda Magyarországon. A mai napig dolgoznak ott olyan emberek, akiket még én vettem fel. Kooperáció volt a hévízi és blumau-i szállodák között, így a munkatársainknak lehetőségük volt rá, hogy mindkét szállodában dolgozhassanak.

Tényleg?

Alig van valaki az építőiparban, mivel ez egy meglehetősen kemény üzletág. Majdnem ötven éve már annak, hogy az első házakat, apartmanházakat megépítettem és az egységeket eladtam. Gyakran előfordul a projekteknél, hogy a tulajdonosok konfliktusba kerülnek az építő céggel, mert gyakran hiányosságok vannak. Engem pedig minden évben meghívtak a tulajdonosok az éves közgyűlésükre, még húsz év után is, hogy elmondják, mennyire boldogok, hogy azt a minőséget kapták, amit elvártak. Hévízre a szálloda huszadik születésnapi ünnepségére is meghívtak tavaly, de sajnos nem tudtam elmenni, viszont a tizenöt éves ünnepségen ott voltam.

Az üdülőfalvak ötlete Öntől származik. Ezt nemcsak Ausztriában, hanem az egész világon átvették. Hirtelen a semmiből jönnek az ötletek?

Ma ezeket üdülőfalvakat resortoknak hívják, ami tulajdonképpen tőlem származik, szabadalmaztatnom kellett volna akkoriban az ötletemet. Az ötlet nem volt más: be akartam fektetni és be kellett fektetnem, ezért átgondoltam, hogy mit is csináljak? Apartmanházakat és szállodákat már nem szerettem volna, valami újat akartam. Egyáltalán nem tetszettek a magas házak, amiket Spanyolországban, Olaszországban, a Kanári-szigeteken, Hawaiin, Floridában és sok más országban építettek, egyiket a másik után. Én emberhez méltó szálláshelyeket akartam építeni. Mindig figyelembe vettem az adott ország építészeti kultúráját, mivel jó ötleteket tudtam ezekből meríteni. Itt jött egy olyan falu ötlete, ami nem a magasságokba épül. A tanítómesterem mindig is a természet volt. Azt tapasztaltam, hogy minden, amit a természet ellen teszünk, az egyszer megbosszulja magát. Tenerifén például sok magas házat robbantottak fel.  Én eleve a földön maradtam, mert azt mondtam, hogy a „Természet a növényvilág határa“.

Seeleitn - Az első üdülőfalu 1981

Igen, ez így van…

Milyen magasak a fák? Addig még elmehetek. Ami ezt az egész helyzetet súlyosbította, az az, hogy a belvárosokban kevés a hely, ezért nyúlnak az épületek a magasba. Pedig nem volna szükséges, mivel körös-körül van elég hely. Egy tipikus példája ennek Calgary városa Kanadában. Sivatag volt, ahol aztán egyszer csak egyik felhőkarcoló állt a másik után, pedig rengeteg helyük lenne. Az ember pedig nem érzi itt jól magát. Ez az egész magasba építkezés a liftekkel kezdődött, egyszer csak nem kellett már többet gyalogolni. Minden, ami az embert a magasba szállítja, a normálistól eltérő. Az ember földlakó, szüksége van a földdel való kontaktusra, annyira, amennyire ez csak lehetséges. Ezt a fajta kapcsolatot lehet érezni mindenütt a házainknál.

Itt Bad Blumauban a vendégek nem golfkocsikkal közlekednek, hanem gyalogolnak. Hundertwasser akarta így, mert a mozgás az, ami az emberi természetünkből fakad. Abszolút igaza volt. Ezt érzem itt mindenhol. Ha őszinte vagyok, ez az egyetlen termálfürdő és gyógyvíz, amely iránt teljes bizalmat érzek. Minden alkalommal olyan érzésem van itt, mintha a paradicsomban lennék, egy meseországban.

Igen, ezt gyakran hallom, ráadásul az embernek nem is kell messzire repülnie, hiszen itt van közel.

Rogner Bad Blumau

 

Copyright: Rogner Bad Blumau ©Hundertwasser Architekturprojekt

KR Robert Rogner

http://www.rogner.com

http://www.blumau.com

Külön köszönet Melanie Franke-nek a Rogner Bad Blumau szálloda Igazgatónőjének a sok segítségért!

 

Az interjú első megjelenése: az első szövegváltozat a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Stíluskommunikátor Szak hivatalos oldalán 2016. május 9-én jelent meg. Elérése: http://stiluskommunikacio.eu/?p=4655


Vissza az előző oldalra

további írásaim